Ki fizeti a különadókat?

Nagyjából két narratíva alakult ki ezidáig a minap bejelentett szektorális “extraprofit” különadókkal kapcsolatban. Az egyik szerint az adó alapját olyan “extraprofit”, vagy ha nemzetközileg használt kifejezést használuk rá, “windfall profit” jelenti, amely előre nem várt szerencse folytán keletkezett az érintett vállalatoknál. Egy így keletkezett többlet megadóztatása első ránézésre nem rontaná a gazdasági hatékonyságot, mivel egy valóban windfall profitra nem lehet számítani, vagyis annak utólagos elvétele nem befolyásolja a szereplők várakozásait és ennek nyomán a magatartását. Az ezzel szemben álló narratíva szerint azonban az érintett vállalatok az adót, egy az egyben, át fogják hárítani a fogyasztókra.

A helyzet az, hogy teljes mértékben egyik narratíva sem állja meg a helyét, a második azonban jóval közelebb áll az igazsághoz, mint a kormány narratívája.

Mikor és milyen mértékben képesek a vállalatok a fogyasztókra hárítani a rájuk kivetett adót? Az egyszerűség kedvéért vegyünk egy versenyző piacot, ami egy jó közelítés az érintett ágazatokat illetően. Az első kérdés, amit meg kell ilyenkor vizsgálnunk, hogy az adó a vállalatoknak az átlagköltségét, vagy a határköltségét is megemeli. Előbbi esetben a vállalatok nem tudják az adót közvetlenül a fogyasztókra hárítani, mivel az ár a határköltségtől függ, vagyis attól, hogy egy pótlólagos egység termék vagy szolgáltatás előállítása mennyivel növeli a vállalat költségeit. Ha például az adott szektor vállalataira kivetnek egy, a termelés vagy szolgáltatás mennyiségétől független fix “sarcot”, a vállalatok árazási döntését ez közvetlenül nem befolyásolja. Nem véletlenül használom azonban a “közvetlen” kifejezést. Közvetetten ugyanis mégis hatással lehet egy ilyen sarc a piaci árra, amennyiben egyes vállalatokat arra sarkall, hogy, a veszteség elkerülése végett, kilépjenek a (magyar) piacról. Ha az érintett vállalatok valóban “windfall” profithoz jutottak, akkor ez a veszély talán nem fenyeget, ugyanakkor nagyon nehéz belátni, miért is jutottak volna az elmúlt időszakban ilyen “extraprofithoz” például a kisekereskedelmi láncok, vagy pláne a légitársaságok. Tehát eleve nem stimmel az az érv sem, hogy itt extraprofitokról van szó.

Ennél még nagyobb baj, hogy az sem stimmel, hogy az adót egyszerűen a profitra vetik ki. Ahogy derülnek ki az újabb részletek a különadókról, egyre inkább úgy tűnik, hogy ezek forgalmi adókként fognak funkcionálni. Ami bizony meg fogja emelni a vállalatok határköltségét, amiből pedig az következik, hogy az adónak legalább egy részét a vállalatok továbbhárítják a fogyasztókra. Mekkora lesz ez a rész? A népszerű vélekedés szerint voltaképpen az egész, ez azonban nem ilyen egyszerű. Az, hogy egy adót mekkora mértékben lehet áthárítani a fogyasztókra a kereslet és a kínálat egymáshoz viszonyított rugalmasságától függ. Logikusan, a tranzakció azon oldala “szív” nagyobbat, amely kevésbé rugalmasan tud alkalmazkodni az adóhoz. Versenyzői piacokon megalapozott feltevés lehet, hogy az adott termék vagy szolgáltatás kínálata rugalmasabb, akár jóval rugalmasabb, mint a kereslete, amiből az következik, hogy az adó nagyobb részét a fogyasztók fizetik magasabb árat formájában.

Röviden tehát: a bejelentett különadók biztosan áremelkedésekhez fognak vezetni azokban a szektorokban, amelyekben egyfajta forgalmi adóként fognak működni. Ha ezt a kormány megpróbálja megakadályozni és penalizálni az árat emelő vállalatokat, akkor pedig annak a veszélye áll fenn, hogy egyes vállalatok elhagyják a piacot, ami megint csak, magasabb árakhoz vezethet. Nincsen tehát ingyen ebéd, de ezt már eddig is tudtuk, vagy tudnunk kellett volna.